Van egyfajta éhség – ami valójában nem éhség – mégis többnyire annak kódoljuk, és étellel próbáljuk csillapítani, gyakran hiába.

Ahogy visszagondolok, gyerekként nem ismertem ezt. Talán kamasz koromban kezdődött. Unalmas és szürke vasárnap délutánokon volt jellemző. A konyhaasztalon volt 2 tál, egyiken az ebédből megmaradt rántott csirkemell, a másikon valamilyen süti. Vasárnap mindig volt süti; kellett a 3 fogás, kihagyhatatlan volt. Ez volt a „szeretetteli gondoskodás” napja, amikor mind együtt vagyunk, együtt eszünk. (Erről is mesélek majd, egy későbbi téma ez lesz.)

Szóval ott a 2 tál. Én pedig valahogy folyton arra járok. Hol a csirkemellből veszek ki egy szemrevalót, hol a sütik között keresek egy csinos darabot. Érzem, a hasam tele van, mégis kívánom az édeset, utána egy kis sósat, majd ismét az édeset… és így telik el a nap, és mikor eljön a vacsoraidő, addigra biztosan kidőltem, és csak egy bögre citromos teával gyógyítom túletetett testem. Később vasárnaponként a rántott csirkemellhez tejfölös uborkasalátát készítettem. Az valahogy enyhítette ezt az állandó „ízvágyat”, hiszen ott volt benne az édes, a sós, az ecetes és kellő zsírosságot adott neki a jó kis tejföl.

Eltelt 30 év, és ma ismét eljött hozzám a Mumus. Napközben a munka lefoglalt, ill. tudtam, hogy az ebédem kellő változatosságot nyújt majd. Hazafelé a kocsiban kibontottam egy ropit, és azonnal gyanút fogtam, hiszen egyáltalán nem voltam éhes, és éreztem a sietős mozdulatokban, hogy itt más van, mint a gyomor éhsége. (Igen, hagyom a reakciókat megtörténni, nem nyomom el, mert így tudom feltárni azt, ami mögötte van.) A ropit követte itthon még néhány koktélparadicsom, egy csokis keksz, pár szem pisztácia, majd éreztem, valójában teljesen jóllakott vagyok. Mégis vágyom az ízekre, az ízek váltakozására. Hogy mi van mögötte? Már tudom, mert régóta vizsgálom ezt az állapotot. Sok témát végigvettem, és eljutottam a kreativitásig. Nálam ez a jelzés azt jelenti, hogy valami olyat kellene tegyek, ami élvezetes, amibe belefeledkezem. És mi történt ezután? Hát leültem írni. Mostanra pedig egyáltalán nem akarok már enni. Elmúlt.

Kedves Olvasóm!

Leírtam az én történetem, és most arra hívlak, hogy gondolkozz, nosztalgiázz, keresd a saját szálad, a saját ízéhséged történetét, és vizsgáld meg, hogy milyen vágy lehet valójában mögötte, hiszen mások vagyunk, másmilyenek a vágyaink, a késztetéseink, így különböző dolgok okoznak nekünk örömet.

                                                                                                                                                                            gyb