Kerestem a témát, hogy a hétre mit hozzak nektek, és ahogy nézegettem a korábbi bejegyzéseinket, megláttam az összefüggéseket, így azt is, hogy mi lesz az, amit most megosztok veletek.

 A múlt heti gyakorlat nálam igen messzire vezetett. Na nem az eltelt 1 hétben, inkább az elmúlt 1 évben, amióta ismerkedem az éhséggel, és igyekszem felfedezni, hogy ki (melyik részem) lehet éhes bennem, és keresem számára a megfelelő ennivalót.
Korábban egyfajta éhséget ismertem, illetve inkább úgy mondom, hogy bármelyik érzékszervem is jelezte az éhséget, azt én egy módon értelmeztem, úgy, hogy akkor éhes vagyok, és valamilyen ételre van szüksége a szervezetemnek.
Hogy miért?
Ezt tanultam, ezt láttam, ezt szoktam meg. Annak persze tudatában voltam, hogy néha akkor is eszem, ha nem vagyok éhes, de egy-egy nassolási „roham” végén leginkább bűntudatot éreztem, és szavakkal (gondolatokkal) bántottam magam a felesleges evés kapcsán. Nem tanúsítottam a „nassoló énem” felé elfogadást és szeretetet, hanem akkor tanúsítottam volna, ha nem nassol. Igen, ilyen a feltételhez kötött szeretet. És igen, ez volt az első lépése az elfogadásnak, hogy ezt megláttam. A következő lépés az volt, hogy elkezdtem kíváncsian figyelni erre a bennem lakó „nassolóra”. Nem egy újabb tiltással, tehát nem úgy, hogy nem adok neki csokit. Elővettem a csokit, figyelmesen és kíváncsian nézegettem az édességet is, és egyúttal minden mást – érzést és gondolatot – egyaránt, ami bennem felmerült, majd lassan enni kezdtem, és tovább figyeltem a bennem zajló eseményeket.

Így ismerkedtem a nassolóval, és így jutottam el oda, hogy vajon mi másra lehet igényem, amit éhségnek azonosítok be, és amit étellel csillapítok?

Erre a kérdésre korábban már többször, zsigerből, és a pszichológiai tanulmányaim kapcsán azt a választ adtam: a szeretet.

(...most tovább jutottam, és kivételesen nem árulom el, hogy hová. Hagyom Kedves Olvasó, hogy kicsit barátkozz a fenti gondolattal és figyeld, hogy hatnak Rád a soraim.)

gyb