„Az undor valamennyi kultúrában megtalálható, alapvető emóció. A férgek, a rothadó élelem vagy a guberáló állatok a világ minden pontján felismerhető, egyetemes arckifejezést, és erős viszolygást váltanak ki. Az undor azért alakulhatott ki az evolúció során, hogy visszatartsa az embereket a szennyezett vagy romlott ételek fogyasztásától.

Ősi érzésnek tűnik tehát az undor - de vajon megtalálható-e az állatoknál? Sokuk elutasítja a savanyú vagy keserű ételeket, vagy akár ki is köpi azt, ami nem ízlik neki, mint a majom és a macska. Ugyanezt teszi az emberi csecsemő is. Ám kizárólag a csecsemőkorból már kinőtt emberek utasítanak el táplálékot azon az alapon, hogy honnan ered és mi érhetett hozzá.”  /forrás: internet/

Ma már a civilizált társadalmakban az undort erőteljesen szokásaink is befolyásolják. Fogyasztanál olyan ételt, melyet a földön készítenek el és újságpapírba csomagolnak? Megennéd azt a szendvicset, melyet egy náthás, vagy piszkos kezű és körmű embertől kaptál? Elfogyasztanád azt az ételt, amiben egy rovart találtál? Nem? Pedig vannak kultúrák, ahol fogyasztanak rovarokat, tengerimalacot vagy kutyát, viszont nem esznek tejterméket, hisz az romlott tejből készült.

Más és más szokások befolyásolják étkezésünket attól függően, hogy a világ mely pontjára és milyen családba születtünk. Én nagyon válogatós lány voltam, és gyakran az illata vagy a kinézete miatt meg sem kóstoltam egy ételt. Hosszú idő telt el azóta, és változásokon mentem keresztül; most elmesélek két nagyon fontos és meghatározó emléket ebben a témában.

Éhséget érzek, korog a gyomrom, szédelgek, jól jönne valami ennivaló. Több kilométert gyalogoltam már és tudom, hogy még jó néhány van hátra, hogy lakott területre érjek. Eszembe jut az a kis szendvics, amit még a reggeliből elcsomagoltam, hogy később megegyem, ha szükségem lesz rá. Megállok, leveszem a hátizsákom, szendvics elő, majd hátizsák vissza a hátamra és indulok tovább. Nem telepedek le itt, hogy ülve elfogyasszam, mert hosszú még az út, és ha pihenek, sokkal nehezebb lesz utána újra útnak indulni a 9 kg-os zsákkal a hátamon. A szendvics kicsomagolása közben baleset történik szegény kenyérrel: eltörik, és több, mint a fele kiesik a kezemből, és pechemre, épp az úton előttem heverő, még puha tehénlepényben köt ki. Állok felette és nézem, majd hirtelen az éhségem dönt: lehajolok, és felemelem a kenyér felső szeletét, ellenőrzöm, hogy nincs rajta látható szennyeződés, majd beleharapok, és jólesően elfogyasztom.

… ezt követően, ha az utam során olyan területre érek, ahol előttem tehenek haladtak át, és nyomot hagytak az úton, számomra is meglepő felfedezést teszek: a tehénlepény szagát sehol sem érzem, helyette mindenütt kamilla illat van a levegőben.

Pár nappal később hegyeken és dombokon át haladok. A legnagyobb melegben, olyan délután 2-kor, egy fennsíkon bandukolok, sehol egy fa, semmi árnyék. Úgy tűnik délibábot látok (ilyennek képzelem), amerre nézek mindenütt homályosan gomolygó levegő vesz körül; egybemosódik a napszítta táj és a sárgán hömpölygő napsugarak, nincs átmenet a föld és az ég között. Egy útelágazáshoz érek, melyen a szokásos sárga nyíl mutatja az utat, azonban a keresztút mellett egy tábla pihenőt hirdet. Balra fordulok, és megteszem a kitérőt, bár még nem látom, hogy az út hová vezet. Egy kanyar után hirtelen meredeken lefelé hajlik az ösvény, és alább egy istállószerű épület, előtte egy földbe vájt kis medence. Belépek az épületbe, ahol a hirtelen sötétségtől elvesztem látásom. Megkapaszkodok a falba, majd valaki hozzám lép, kedvesen köszön és lesegíti a zsákot a hátamról. A szemem lassan hozzászokik a benti sötéthez, és már kiveszem a teremben lévő bútorok és emberek körvonalát. Ülőhellyel kínálnak, és egy hűs falú bögrét nyomnak a kezembe. Belekortyolok. Hideg vörösbor. Érzem, hogy erős, mégis jólesően kortyolom. A következő kortyban érzek valamilyen szilárd dolgot. Belenyúlok a számba, és ujjaim közt egy fekete legyet pillantok meg. Ledobom a földre, és kortyolok tovább az italból.

„Amikor megállítunk egy automatikus viselkedést, amikor távolságot teremtünk a gondolat és a rendszerint azt követő cselekedet vagy beszéd között, akkor kinyitjuk az ajtaját annak a börtönnek, amelyet több ezer kondicionált szokásmintából építettünk. Végül, évek gyakorlásával, az ajtó nem zárul be többé. Amikor a régi szokásminták a felszínre kerülnek, választhatunk, sőt képesek leszünk mosolyogni elménk számos fondorlatának a képtelenségén.”     / Jan Chozen Bays/