A táplálkozáspszichológia az emberek étkezéssel kapcsolatos viselkedését tanulmányozza. Világszerte vannak táplálkozáspszichológiai laboratóriumok, melyek nem kereskedelmi céllal jöttek létre, hanem igyekeznek a kutatásaikat szakmai folyóiratokban publikálni. Ezen kutatóknak a céljuk, hogy a munkájukkal jobbá tegyék az emberek életét, pusztán azzal, ha a táplálkozással kapcsolatos kutatásaik eredményét minél több emberhez, minél szélesebb körben eljuttatják. Hogy miért? Mert mi, „civilizált” emberek, rengeteget gondolkodunk az ételekről és étkezéseinkről, és ezen gondolatok elhanyagolható része szól csupán arról, hogy eldöntsük éhesek vagyunk, vagy sem. A környezet az, ami leginkább hatással van ránk, és arra, hogy mennyit és mekkora élvezettel fogyasztunk!

Egy ilyen kutatást végeztek például ez mozielőadáson, ahová önként vállalkozókat hívtak, és ahol hatalmas vödrökben több napos popcornt ajándékoztak a nézőknek. A nézők megérezték, hogy a kukorica állott, és letették a dobozt, aztán annak tudata, hogy a kukorica a rendelkezésükre áll, és az a tény, hogy még szinte teli van a „vödör”, elég volt ahhoz, hogy újra és újra belenyúljanak a csomagba, és gondolkodás nélkül fogyasszanak tovább belőle, annak ellenére, hogy az íze a hungarocellre hasonlított. Az előadás végén a megkérdezettek egyöntetűen azt válaszolták, hogy őket nem befolyásolta a csomagolás mérete, azonban a kutatók (maradék pattogatott kukoricára vonatkozó) mérései ennek az ellenkezőjét bizonyították.

Fenti kutatás itt véget is ért; alapvetően az öntudatlan evés „leleplezésére” és bizonyítására szolgált.

Mi azonban vizsgálhatjuk tovább a történetet: vajon miért eszünk öntudatlanul?

Az evés se nem jó, se nem rossz. Mi magunk vagyunk azok, akik felruházzuk valamilyen érzéssel, élménnyel, vággyal vagy elutasítással az étkezést.

Beülünk egy mozifilmre, mert kikapcsolódásra vágyunk, mert szeretnénk 1,5 órát, amikor nem gondolkozunk a világról és benne saját magunkról. A mozijegy mellé gyakran vásárolunk egy vödör pattogatott kukoricát; és ennek eldöntésében egyáltalán nem játszik szerepet, hogy éhesek vagyunk vagy sem, itt a szokásaink alapján cselekszünk. (Ha azt mondod, hogy Te kizárólag akkor vásárolsz kukoricát, ha éhes vagy, akkor javaslom, hogy ismerd meg azt a tapasztalást, amit a Tudatos Étkezés az orr éhségének nevez; hiszen valószínű, hogy a popcorn illata elég ahhoz, hogy azt hidd az éhséged jelzett.)

Egyre több impulzusra van szükségünk, mert nem elég önmagában a film adta élmény – a látvány és a hanghatás –, kell még a mozgás, amit a kezünk végez, amikor gondolkodás nélkül pakoljunk a szánkba a kukoricát, a rágás folyamata (hogy a filmben kialakult esetleges csendeket megtörhessük saját ropogtatásunkkal), és a kukorica íze, ami önmagában olyan csekély, hogy csak esszük, egyre többet, egyre gyorsabban.

Igen, a mai felgyorsult világunkban gyors megoldásokat és azonnali kielégülést keresünk mindenben. Az eseményeket felcímkézzük jó és rossz dolgokra, a jó dolgokat birtokolni akarjuk, a rosszakat elkerülni, vagy mihamarabb megoldani.

Pedig itt is vélekedhetnénk úgy, hogy egy gondolat se nem jó, se nem rossz. Mi vagyunk azok, akik a gondolatainkat is szelektáljuk.

Vajon mennyi időt tudnál eltölteni úgy, hogy csak figyeled a gondolataidat és a rajtad átfutó érzéseket és hagyod, hogy jelen legyenek? Egy ilyen másfajta megtapasztalás segítségével akár az étkezéssel kapcsolatban is megváltozhat a viszonyod!

/gy.b/